Kezdőlap » - I R O D A L O M » -- próza » Tamási Áron: Legendás disznótor

Tamási Áron: Legendás disznótor

15 október 2016

tamasi-aronAlkonyat előtt, mint a juhok a mezőről, a téli égről is mind hazamentek a felhők. Csak a hegy fölött állt meg egy hamuszín alakzat, mely addig gomolygott magában, vastagon s szinte morogva, amíg medve lett belőle. Aztán a medve orra elé egy alma gömbölyödött, melyet a szem határa alól enyhe pirosra festett a nap. A medve megette lassan az almát, mely semmibe fogyván, illata az alkonyba szállt.
S mint az alma illata, elszállt a téli nap.
A völgy felől, a puha csendben, homály közeledett a falu felé. De nem is homály volt talán, hanem legendás óriás, aki fekete csizmákban jött és együgyű kedéllyel a bozontos arcán. A kucsmáját letette az egyik kert végében, s maga beléveszett az esti sötétbe: nyilván, hogy a falu fölött lebegjen reggelig, védő burka gyanánt Nepomuki lelkének, ki őriző szentje volt a csintalan falunak.
De a kert szélén, mint a valóság, ottmaradt a kucsma.
Vagyis olyan volt egészen az a ház. Égett is már benne a lámpa, minek gyenge fénye három ablakon kiviláglott. Kettő dél felé nézett, egy öreg eperfára, mely a fekete ágaival játszott, egymás orra alá dugdosván azokat, hogy ne unja magát a hosszú téli estén. A harmadik ablak az utcára szolgált, mintha ő lett volna a gazda éjjeli szeme, mely véleményre változtatott mindenkit, aki elsuhant a kiderengő fényben az utcán.
Ilyen volt, ily nagy vélekedő, Bagoly Elek, a gazda. Ha ugyan állat a pünkösti galamb, mely léleknek jelent meg a zavarodott tanítványok számára. Vagyis csak ilyenformán volt Bagoly Elek is gazda, mert különben otthon megülő, fúró-faragó mester volt, s legfőképpen harangozó. Nem a gabonában való s a pénzbeli járandóság vonzotta őt erre a hivatalra, hanem a lélek, mely a tömjénillatú csendben fehéret oly könnyen virágzott, s amely éles is lett mindig az érces harangszóban. Kellett is neki, mint a diónak a héj, borongós lelkére a kemény burok. Kellett, mert különben mi lett volna belőle! A sok baj között, ami gyakran éri a szegény embert, puhára romlott volna könnyen; két cimborája között a bor mellett is elmállott volna már nemegyszer; s mint a méz, oly megesett és ragadós lenne a felesége mellett, s megoldva folyna el, mert paradicsomi parázs az asszony, ki mellett csak folyton pirosat szeretne nyílni a virág.
Piroskának hívták.
Asszonynak hároméves volt, eléggé zsenge még; hevületben megnyúlt a dereka, s olyankor a barna szemében is zöldbe vegyült a barna szín.
Nézte a kecses formáját, ahogy a lámpa mellett, a fény felé ágaskodva, egy tűbe cérnát fűzött az asszony; lelki bizsergéssel nézte Bagoly Elek.
– Olyan vagy, mint egy csengettyű – mondta.
Egy harangozó szájából könnyű dicséret volt, mert a csengettyű csak unokája a harangnak. Ráhunyorított hát Piroska a tű fokára, miközben így szólt:
– A juh nyakán.
– Kos vagyok én, nem suta juh! – kérkedett Elek.
– No, ha tudtam volna – folytatta Piroska -, két kicsi szarvat is ültettem volna a fejedre.
Megrezzent Bagoly Elek, s meg is zavarodott talán, mert erre a kertészkedésre nem talált hirtelen szót. A csendben, játszi módon, meg-megrebbent a Piroska szeme, mint az ingerlő selymes lepke; a fertály hold pedig bédugta két aranyszarvát az ablakon.
– Attól nem félek – szólt végre Bagoly Elek.
Kacskaringós lenne – ingerkedett az asszony -, s rózsabimbó rajta.
Nevetgéltek mind a ketten, s miközben így szagolták lélekben a rózsabimbót, Elek felvette az ujjasát, majd a kalapot is forgatni kezdte a kezében.
– Kicsit elmegyek – mondta.
– Hova?
– Hát a cimboráimhoz.
Két cimborája volt Bagoly Eleknek: Recés az egyik, s Büllents a másik. Ragadéknév volt mind a kettő, mert valódi néven Márton volt az egyik, s a másik Benke. De hát a katonaságnál, ahol együtt szolgáltak mind a hárman, egy bolondos este fogadást tett Benke, hogy amikor Márton aluszik, a füle cimpáját álmában lemetszi neki. Le is metszette recésre, de Márton a véres fülével úgy az ágy vasához nyomta Benkét, hogy a jobb lábára billegős maradt.
Az érzelem szellője meglebbent Piroskában.
– Ha elmégysz, kinek csilingeljen akkor a csengő?!
– Szóljon csak – mondta Elek -, mert meghallom én azt messziről is.
Ahogy ezt kimondta, abban a percben ugatni kezdett egy kutya. Valahol a kertben ugatott, a gyümölcsfák között. Hármat vakkantott, majd utána kettőt, s a végire egyet.
Elek odafülelt.
– Egyszer agyonütöm! – mondta. – Én egyszer agyon, ennek a szomszédnak a kutyáját.
Piroskának kisebbre húzódott a szeme.
– Honnét tudod, hogy a szomszéd kutyája? – kérdezte.
– Honnét! Hát üsmerem a hangját. A harangszóról is meg tudom mondani, hogy melyik faluban melyiket húzzák.
S elindult kifelé, de az ajtóból még visszaszólt:
– Különben hadd ugasson. Legalább őrködik a ház körül, hogy ne félj egyedül. Nem igaz?
– Igaz – mondta Piroska. – Majd vetek is neki egy jó falatot.
Bagoly Elek elment.
S ahogy betette maga után a kaput, Piroska fésülni kezdte a haját, majd új kontyba csavarta. De közben-közben mindegyre megállt, s olyan szomjasan figyelt, hogy szinte világítva fénylett a szeme is, akár a macskának, ha ajzottan leselkedik:
Egyre közelebb s közelebb ugatott a kutya, majd ott hangzott egészen a ház falánál, mely kifelé nézett a kertbe. Ott egy kisebb szoba volt, annál a falnál; s a szobában a fúró-faragó szerszámok, gyümölcs és vetemény; s rengeteg juhbőr, puha gyapjasok, mint a mesében a bodros bárányfelhők, melyeken tündérek heverésznek.
Piroska kinyitotta az ajtót, mely a kis szobába nyílott, majd a hízelgő lámpavilágon, mely átszűrődött a másik szobából, odament egészen a falhoz. Puhán meghajolt egy kicsit, s odabújt egészen az egyik gerendához, mert abból volt építve a fal, puha és illatos fenyőfa gerendákból, vakolat nélkül.
– Te vagy, aranyom? – kérdezte halkan.
– Én vagyok, Paskál – mondta egy hang.
A kántor hangja volt, annyi bizonyos, a Kandi Paskál hangja.
– Jöhetsz – mondta Piroska.
Túlfelől matarászott a kántor: a fogantyút kereste nyilván, melyet két gerendába még a tavaszon mesterkedett belé. Úgy van, közel egy méternyi darabot még májusban fűrészelt ki a második és a harmadik gerendából, s azoknak a daraboknak a közepébe fogantyút eresztett, melyet ott túlfelől csak meg kellett fogni, s már húzhatta is kifelé, mint a fiókot.
Ki is húzta mind a kettőt, s gondosan oda állította a ház oldalához. Aztán az alkalmas nyíláson bébújt a szobába, s köszönt:
– Jó estét, virító virágom!
– Láttad, hogy elment?
– Láttam.
Kedves hangja volt a kántornak, s folyton mosolygott, szinte csordulásig. Hamar a bodros bőröket a padlóra leteregette, majd azokon elheveredtek. A lámpa áthunyorgott a másik szobából, a percek pedig szálltak, mint a pillangók. Aztán lépések zaja hallatszott.
– Nem szokott ilyen hamar hazajönni – mondta Piroska.
De a kántor, mint a mókus, a nyíláson már átbújt, a két gerendafiókot gyorsan visszatette, s a gyümölcsfák között odalett.
Csírázott a csend.
Piroska ott állott már az ágy mellett, amikor Elek benyitott. A haja a hátára omolva csillogott, miközben vetette az ágyat. Vissza sem fordult az ajtó felé, hanem csak ennyit mondott:
– Micsoda rendes ember vagy!
Bagoly Elek nem felelt a szóra semmit, hanem a kalapját mordul a szegre akasztotta, s valami okból benézett a kisebbik szobába, ahol a bodros bőrök, szokásuk szerint, rakáson feküdtek, s ahol a falak is úgy álltak, mint az erődítmény. Akkor sem szólt semmit, hanem béhúzta az eredménytelen ajtót, majd lassan körüljárta a lakószobát, miközben szimatolt folyton, mint a kutya, s szaglászott, mint a nyúl.
– Füstöt érzel? – kérdezte Piroska.
– Nem.
– Hát?
– Kántor szagot.
Piroskában megrezzent a nyárfalevél, de nem felelt a méltatlan szóra semmit. Alább húzta a lámpában a fényt, s nagy illedelemmel lefeküdt. Elek, mint a mezőben a fa, gondolkozott álltában egy darabig, majd odaállt az ágy elé, s téli hangon így szólt:
– A kántor hol van?
– Miféle kántor?
– Kandi Paskál.
– Te vagy Isten szolgája: kérdezd meg tőle – mondta Piroska.
Azzal befelé fordult, hogy immár legyen a baglyoké tovább a szó. S nem is felelt semmi beszédre többet, pedig ilyen s amolyan kérdésekkel Elek oldalgott még egy darabig. De aztán véget vetett ő is a hangos haszontalanságnak; levetkőzött, elfújta a lámpát, s Piroska mellé lefeküdt. Egy ideig a csend fenekén feküdt, majd egyszer nagyot sóhajtott, s utána így szólt:
– Vasárnap hajnalban megöljük a disznót.
Elaludtak.
Másnap, szombat lévén, várni lehetett, hogy a disznóra fény derül. Derült is, mert estefelé azt mondta Elek, hogy hajnali háromra, asszonyi részről is, minden rendben legyen, mert a disznót megölik; s majd utána olyan tort csapunk, ami emlékezetben marad sokáig.
– Ketten? – kérdezte Piroska.
– Többecskén – mondta Elek, szúrósan röhintve. – Mert hát, vagyis: Márton Recés egy, Büllents Benke kettő, s a harmadikat találd ki.
Nem szerette Piroska, hogy ilyen idétlen módon piszkálódik az ura. Nehezen állotta meg, hogy valamit oda ne szúrjon neki, de nyelt egyet, s nem szólt.
– No, kolompom! – folytatta Elek. – Ha kitalálod annak a harmadiknak a személyét, kapsz tőle egy csókot.
Hát a kolomp miatt, mely tegnap még csengettyű volt, hát amiatt kicsordult Piroskában a pohár. Legyen, aminek lennie kell, gondolta magában, s odadobta az égő parazsat:
– Kandi Paskál!
– Ördögöd van – mondta Bagoly Elek.
Többet nem is beszéltek egész nap, hanem mindenki tette-vette a maga dolgát. Éjszakára is magukba fülledtek, s hajnal előtt, három órakor, megölték a disznót. Mint a négy ujjam, olyan szalonnája lett; s a cimborák ittak is rá abból az erős pálinkából, amit Büllents tűzlángjának nevezett. Piroskába is beléerőltettek egy pohárkával, de elég rosszul tették, mert az asszonykában úgy felgyújtotta a tüzet, hogy Kandi Paskált, amikor belépett az ajtón, egyenesen nyakon ölelte.
Büllents és Recés, kik az Elek fülébe a harasztot zörgették, oly nagy diadallal voltak, hogy örömükben döngették a padlót. Bagoly Elek az indulat szájába még egy dugót belényomott, töltött egy pohárral a kántornak is, majd azt kívánta melléje neki, hogy akit szeret, elnyerhesse.
Hát arra ittak.
– Könnyen ide talált? – kérdezte akkor Elek.
– Tudtam, hogy hol laknak – mondta Kandi Paskál.
Büllents röhintett egyet, s így szólt:
– A kecske a zöld ágat megtalálja.
A kántor körülnézett, hogy ez micsoda beszéd, de Piroska kecsesen beléugrott a zavarosba, mint csakugyan egy zöld ág.
– Ilyen alkalommal – mondta ugyanis – beszél az ember mindenfélit, de aztán helyre büllenünk.
A légy leszállt.
Feszengtek egy kicsit a csendben, majd Piroska asztalhoz ültette a férfiakat. Ismét ittak a pálinkából, nagyocska pohárból, s Kandi Paskál egy borosformából.
Enni kezdtek, s ettek.
Az illatos húsdarabokat úgy szúrkálta Bagoly Elek a villájára, mintha szárnya lett volna a húsnak, s éppen abban a pillanatban el akart volna repülni. A szeme is, mint a villa, oly hegyesen járt; de hát Piroska zavar nélkül virult, mint a hétfejű sárkány keresztfia.
– Érezze magát itthon! – biztatta a gazda, mire Recés cimbora is odadobta a maga fáját a tűzre, mondván:
– Ilyen asszony mellett nem nehéz, ugye, kántor úr?
– Úgy van – mondta Kandi Paskál, majd így folytatta: – Csak hát, mialatt az ember a pillangóban gyönyörködik, könnyen rátapos egy békára.
Büllents röhintett egyet.
Bagoly Elek töltött.
Piroskának pedig fényből virág nyílt a szemében.
Megint ittak, s megint ettek.
Recés bamba lett lassan, Büllentsnek guvadozott a szeme, de Bagoly Elek még elszántan állott a kígyóverem előtt, s Piroska is ügyesen illatosította a szerelem nyilait.
Megteltek ismét a poharak.
– Köszönöm, többet nem iszom – mondta a kántor.
– Igyék, mert kiöntöm az ablakon! – fenyegette Elek.
Hát erre mégis ittak, de a bódult zajongásban, hogy szorul a vadkan, Piroska odasúgta a kántornak:
– Legyen eszed!
A Kandi Paskál fejében röpködni kezdtek a madarak, hogy vajon mit lehetne csinálni. Enni többet nem tud, s tovább az ital sem lesz jó, mert a pálinka vérré válhatik könnyen. Mit tegyen hát?! Elszökni sem lehet, mert akkor hátulról agyonmarják, s örök szégyen is lenne, hogy Kandi Paskál az egerek útját választotta.
– Igyék! – mordult rá Bagoly Elek.
– Mondtam, hogy nem iszom – felelte a kántor.
– Hát akkor ugasson!
Megborzadt Kandi Paskál. Mint a forró füst, úgy csapta szembe a szó. Hát ez mindent tud, gondolta magában; de az is lehet, hogy tudatlanul csak egy otromba szót vágott hozzá. Mindegy, valamit rögtön tenni kell. Rájuk borítja talán az asztalt, vagy leüti gyorsan a lámpát. De hát Piroska! Ezt az édes angyalt nem lehet bajba keverni!
Nepomukihoz fohászkodott, majd az Istenhez egyenesen, s végül az okos eszéhez.
S akkor egyszerre, mint akit megsújt a villám, suppanva az asztalra dőlt, rá a poharakra, s rá a disznótoros minden maradványra.
Piroska felsikoltott.
– Megdöglesz, kakukk! – recsegte Bagoly Elek, majd részeg dölyffel odaszólt a cimboráknak: – Fogjátok meg, s vessétek bé a szerszámos szobába!
Büllents és Recés megragadták a kántort, s tántorogva, mint valami zsákot, a kicsi szoba felé vitték. Ott lesuppantották a földre, majd Bagoly Elek rázárta az ajtót, a nagy kulcsot a zsebébe tette; aztán a győzelemre ismét töltött, s felemelte a poharat.
– Most igyunk, cimborák! – kiáltotta.
A maradékot tűz helyett Piroskára öntötte, majd belécsapott egy dalba, amit nagy döngetéssel énekeltek végig. Utána egy másikat is elfújtak, s aztán egy harmadikat. De ennél a harmadiknál, úgy nóta közben, egyszerre felugrott Bagoly Elek.
– Megnézzük, hogy megdöglött-e?! – harsant a hangja.
A nagy kulccsal kinyitotta az ajtót, de hökkenve kezdte forgatni a fejét. A cimborák is. Piroska bevitte a lámpát is nekik, hadd keressék. Tapodtak, tapogattak, meregették valahányan a szemüket, de nem találták Kandi Paskált.
Az ámulatból lassan rémület lett.
S a disznótorból legenda.

-- próza

Nincs hozzászólás to “Tamási Áron: Legendás disznótor”

Leave a Reply

(kötelező)

(kötelező)