Voltaire: Candide, vagy az optimizmus (Hetedik fejezet; Egy öregasszonyról: mint viselte gondját Candide-nek, s hogyan lelte meg Candide azt, akit annyira szeretett)

Candide bizony mégis félt, de azért követte az öregasszonyt egy kicsike házikóba: ott egy tégely kenőcsöt kapott, amivel bedörzsölhette a testét, meg aztán ételt és italt; az öregasszony egy eléggé tiszta ágyat mutatott neki; s az ágy mellett egy rend ruha is volt.

– Egyél, igyál, aludjál – mondta neki az öregasszony -, s legyen veled az Atochai Szent Szűz, Páduai Szent Antallal s
Compostellai Szent Jakabbal együtt; holnap megint eljövök.

Candide még mindig ámult-bámult mindazon, amit eddig látott, mindazon, amit elszenvedett, s főkép az öregasszony irgalmasságán, akinek ott azonnal kezet is akart csókolni.

– Ne az én kezemet csókold – mondta neki az öregasszony -, holnap megint eljövök. Dörzsöld csak meg jól a bőröd, egyél, aztán aludjál.

Candide, annyi búbánat ellenére, azért csak evett, aztán elaludt. A vénasszony másnap reggel elhozta a reggelijét, megnézte Candide sebes hátát, bedörzsölte egy másik kenőccsel; aztán ebédet is hozott; késő este megint eljött, s vacsorával is kedveskedett. Harmadnap ugyanaz a parádé.

– Ki vagy hát? – mondogatta neki Candide. – Ki sugallt neked ennyi jóságot? Hogyan mondjak köszönetet?

A jó asszony sose felelt semmit; este megint visszajött, de már nem hozott vacsorát.

– Gyere velem – mondta neki -, de aztán ne szólj egy szót se.

Karon fogta Candide-ot, s vagy egy negyed mérföldet gyalogolt vele a vidéken; egy magányos házhoz értek, kertek és csatornák között. Az öregasszony kopogott egy kis ajtón; amikor ezt kinyitották, egy titkos lépcsőn szép aranyos szobába vezette Candide-ot, leültette egy selyemkanapéra, rácsukta az ajtót, és távozott. Candide azt hitte, álmodik; úgy nézett egész életére, mint egy gyászos álomra, és a jelen pillanatra, mint egy kellemes álomra.

A vénasszony megint megjelent; nagy nehezen támogatott egy reszketeg, fátyollal fedett, királynői termetű és ékszerektől csillogó hölgyet.

– Szedd csak le róla a fátylat – mondta az öregasszony Candide-nak.

A fiatalember közelebb megy; félős kézzel szedi le a fátylat. Micsoda perc! micsoda meglepetés! mintha csak Kunigundát látná! s őt is látja, mert valóban ő az. Minden ereje elhagyta, nem tudott szólni egy szót sem, s odahullt a hölgy lába elé. Kunigunda viszont a selyemkanapéra ájult. Az öregasszony mindenféle illatos vízzel locsolta őket; magukhoz tértek, beszélni kezdtek; először csak töredezett szavakat váltottak egymással, kérdéseik egyre-másra keveredtek válaszaikkal, könnyeztek, sóhajtoztak, sikoltoztak. A vénasszony mondta is nekik, ne lármázzanak nagyon, aztán magukra hagyta őket.

– Micsoda! hát kegyed az? – mondja Candide.
– Egyszóval él? Itt találom meg Portugáliában! Hát akkor nem gyalázták meg? Nem metszették fel a hasát, ahogy Pangloss, a filozófus mondta?

– De bizony – felelte a szép Kunigunda -, de hát az ilyen balesetek nem mindenkor halálosak.

– De apját, anyját, ugye, megölték?

– Bizony igen – zokogta Kunigunda.

– S a testvérét?

– Azt is megölték.

– S hogyan került Portugáliába? S hogy tudta, hogy én is itt vagyok? S micsoda furcsa úton-módon hozatott ide, ebbe a házba?

– Elmondok mindent – felelte a hölgy -, de előbb azt mondja el, mi minden történt kegyelmeddel, ártatlan kis csókja óta, amelyet énnekem adott, meg aztán a rúgások óta, melyeket miattam kapott.

Candide mély tisztelettel szót fogadott; s jóllehet nagy zavarban volt, jóllehet gyenge volt a hangja és amellett reszketeg, s jóllehet a hátgerince még most is sajgott, elmesélte a lehető legártatlanabb módon, mennyi mindenen esett át gyászos elválásuk óta. Kunigunda szép szemét egyre égnek emelte; megkönnyezte mind Pangloss, mind a jó anabaptista halálát, s azután így mesélt Candide-nak, aki minden szavát leste, őt meg csak úgy nyelte a tekintetével.

Összes kategória

Vissza a Főoldalra!