Voltaire: Candide, vagy az optimizmus (Negyedik fejezet, amelyben Candide találkozik egykori filozófiamesterével, Pangloss doktorral, s mi lesz ennek a következménye.)
Candide inkább a részvéttől, mintsem a borzadálytól indíttatva, ennek az ijesztő koldusnak adta azt a két hollandi forintot, amit a derék anabaptistától, a becsületes Jacques-tól kapott. A kísértet mereven bámult jótevőjére, könnyeket ontott, s a nyakába ugrott. Candide iszonyodva hátrált.
– Hej – mondta a nyomorult ennek a másik nyomorultnak -, hát már föl sem ismered a te kedves Panglossodat?
– Mit hallok, hát kegyelmed az, kedves szeretett mesterem! s ilyen szörnyű állapotban! Micsoda nagy szerencsétlenség szakadhatott a nyakába? Miért nincs a legeslegszebb kastélyban? Mi történt Kunigunda kisasszonnyal, a szép hölgyek legszebbjével, a természet remekével?
– Nem bírom tovább – mondta Pangloss.
Amire Candide elvezette az anabaptista istállójába, egy kis kenyeret adott néki, s mikor Pangloss kissé magához tért, így szólt hozzá tanítványa:
– Nos hát, mi van Kunigundával?
– Meghalt – felelte a másik.
Candide íziben elájult; de barátja magához térítette azzal a kevés rossz ecettel, ami épp ott volt az istállóban. Candide felnyitotta a szemét:
– Kunigunda halott, nem él! Ó, merre vagy, legeslegjobb világ? De hát milyen bajban halt meg? Csak nem azért, mert látta talán, hogy hajszolt engem a kastélyból apjaura, a fenekemet rugdosgatva?
– Nem, nem, dehogy – mondta Pangloss -, bolgár katonák ölték meg, de előbb jól meggyalázták, ahogyan csak tehették; a báró úrnak, aki védte, egyszerűen beverték a fejét; a méltóságos bárónét darabokra vagdalták; fiukat, szegény tanítványomat éppúgy ellátták, mint a húgát; ami a kastélyt illeti, kő kövön nem maradt, se pajta, se fa, se birka, se réce; de sebaj, azért mégis megbosszultak bennünket, mert egy szomszédos birtokon az avarok se cselekedtek másképp: az meg egy bolgár báróé volt.
Ezekre a szavakra Candide még egyszer elájult; de mikor megint magához tért, s elmondta mindazt, amit illik, megkérdezte okát-fokát s nyomós indítékát annak, ami a jó Panglosst ily siralmas állapotba hozta.
– Hogy mi az – felelte a másik -, mi más, hej, mint a szerelem: a szerelem, az emberi nem magasztos vigasztalója, a világ fennkölt megtartója, érzékeny lelkek öröme, igen, a gyenge szerelem.
– Hajaj – válaszolta Candide -, ismertem én is a szerelmet, a szívek e zsarnokát, e lelkünkből lelkedzett lelket; mi hasznom volt belőle? Egy csók és húsz rúgás a fenekembe. Egy ily szép ok hogy szülhetett ily szörnyű okozatot kegyelmedben?
–
Pangloss ilyen módon felelt:
– Ó, kedves jó Candide-om! Biztosan ismerted Paquette-et, a mi fennkölt bárónénk csinos szobacicáját; az éden minden gyönyörét élveztem az ő karjaiban, s ugyancsak ennek köszönhetem e pokoli gyötrelmeket, amelyek most se hagynak nyugton; benne volt már a ragály, talán már bele is pusztult. Paquette ezt az ajándékot egy tudós szerzetestől kapta, aki végére járt a bajnak egészen a forrásáig, mert ő ezt egy vén grófnőtől, az meg egy lovaskapitánytól, az valami márkinétól, ez egy udvari apródtól, ez egy jezsuitától kapta, aki meg novícius korában egyenesen Kolumbus Kristóf egyik társától szerezte. Ami viszont engem illet, én már nemigen adom tovább, mert érzem, hogy belehalok.
– Ó, Pangloss – kiáltott fel Candide -, milyen különös családfa! Nem az ördög-e a törzse?
– Szó sincs róla – mondta a nagy ember -, nélkülözhetetlen volt ez a legeslegjobb világban, igen szükséges alkotórész; mert ha Kolumbus nem kapja el egy óceáni szigeten ezt a bizonyos betegséget, amely tudvalevőleg a nemzés forrását is megmérgezi, sőt nemegyszer magát a nemzést is megakadályozza, s ezzel nyilvánvalóan vét a természet nagy célja ellen, akkor mi volna? Nem volna se csokoládénk, se bíborfestékünk; hozzáteszem, hogy mindmáig csak Európában ismerik a bajt, akár a vallási villongásokat. A törökök, indusok, perzsák, japánok és sziámiak, de még a kínaiak se tudnak róla; viszont nyomós okuk van rá, hogy egynéhány század múlva ők is megismerkedjenek vele. Addig is itt mifelénk remekül halad ez a baj, főképp a nagy armadákban, melyeknek derék, becsületes és jól nevelt zsoldosai döntenek a nemzetek sorsa felett; s nyugodt lélekkel állíthatjuk, hogy ha harminc ezred harcol, szabályosan felállítva, ugyanannyi csapattesttel szemben, mindkét oldalon legalább húszezer a vérbajos.
– Bámulatos – mondta Candide -, de meg kell gyógyulnia kegyelmednek.
– Hogy tehessem – felelte Pangloss -, egy garasom sincs, kedves fiam, s ezen a szép világon se vérvételt, se beöntést nem kaphatsz fizetség nélkül, hacsak nem találsz valakit, aki fizet helyetted.
–
Pangloss utolsó mondatára Candide máris határozott; odavetette magát a derék anabaptista lába elé, s oly meghatóan festette le szegény barátja állapotát, hogy a jó Jacques azonnal magához vette Pangloss doktort, és saját költségén gyógyíttatta. Pangloss az egész gyógykezelésben csak egy szemét s egy fülét vesztette el. Mivel jól írt, s kitűnően ismerte az aritmetikát, Jacques, az anabaptista felfogadta könyvelőnek, s mikor rövid két hónap múlva el kellett mennie Lisszabonba valami üzleti ügyben, hajóján Panglosst és Candide-ot, a mi két filozófusunkat is magával vitte. Pangloss megmagyarázta neki, hogy minden a legjobban van ezen a legeslegjobb világon. Jacques nem osztotta a véleményét.
– Úgy látszik – mondta -, hogy az emberek megrontották a természetet, mert nem születtek farkasoknak, és lám, mégis farkasok lettek. Az Úristen nem adott nékik huszonnégy fontos ágyúkat, se szuronyokat, s mégis csináltak maguknak ágyúkat és szuronyokat, csak hogy elpusztítsák egymást. Beszélhetnék a csődökről, na meg aztán a törvényszékről, amely szépen megkaparintja a csődbe jutottak vagyonát.
– Mindez – felelt a félszemű doktor – szükséges, sőt nélkülözhetetlen, s az egyéni bajok szülik az általános jólétet, s mennél több az egyéni baj, annál nagyobb a közjólét.
Mialatt így okoskodott, a levegő elsötétült, a szelek dühöngeni kezdtek a világnak mind a négy sarka felől, s a hajóra hirtelen a legszörnyűbb vihar szakadt a lisszaboni kikötővel szemben.
Leave a Reply