Kezdőlap » - F I L O Z Ó F I A » -- FILOZOFIKUS ÍRÁSOK, -- közkincs » Voltaire: Candide, vagy az optimizmus (Nyolcadik fejezet; Kunigunda története)

Voltaire: Candide, vagy az optimizmus (Nyolcadik fejezet; Kunigunda története)

30 szeptember 2012

– Ágyamban voltam, s mélyen aludtam, mikor az ég akaratából bolgárok törtek be Thunder-ten-Tronckhba, a mi gyönyörű kastélyunkba; megölték apámat, bátyámat, s darabokra vágták jó anyámat. Egy hat láb magas rettentő bolgár, látva, hogy ennyi szörnyűségre elveszítem az eszméletem, hozzáfogott, hogy meggyalázzon, de erre már magamhoz tértem, visszanyertem az eszméletem, sikoltoztam, vergődtem, csíptem, haraptam, karmoltam, ki akartam kaparni a hatalmas bolgár szemét, mert nem tudtam, hogy ami apám kastélyában történt, akárhol s akárkivel is megtörténhet; a goromba a kését is belevágta a bal csípőmbe, ma is megvan még a nyoma.

– Remélem, hogy láthatom én is – mondta sóhajtva a naiv Candide.

– Majd meglátja – mondta Kunigunda -, de hadd folytassam.

– Folytassa – szólt Candide.

Így aztán megint fölszedte története fonalát.

– Akkor egy bolgár kapitány jött be, látta, csupa vér vagyok, de a katona nem zavartatta magát. A kapitány megmérgedt, hogy ez a goromba közkatona oly kevéssé tiszteli, s ott a testemen ledöfte. Utána bekötöztette a sebeimet, s elvitt hadifogolyként a szállására. Én mostam az ingeit, bár ugyan nem sok volt neki, s én főztem rá a konyhájában; bizony be kell vallani, hogy igen csinosnak talált engem; s a magam részéről nem tagadom, hogy jóképű férfi volt, s fehér és sima volt a bőre; egyébként igen kevés ész és még kevesebb filozófia: látszott rajta, hogy bizony nem Pangloss doktornál nevelődött. Három hónap sem múlt el, minden pénzét elvesztette, engem viszont úgy megunt, hogy eladott egy zsidónak, bizonyos Don Issacarnak, aki Hollandiában meg Portugáliában kalmárkodott, s csak úgy ette a szép nőket. Ez a zsidó rettentően utánam vetette magát, mégsem tudott meghódítani; neki jobban ellenálltam, mint a bolgár katonának. Egy úrinőt, nem mondom, meggyalázhatnak egyszer-kétszer, de attól csak még jobban megszilárdul az erénye. A zsidó, hogy jobban megszelídítsen, idehozott ebbe a kéjlakába, ahol most mi ketten vagyunk. Addig mindig azt hittem, hogy nincs a földön szebb kastély, mint a mienk Thunder-ten-Tronckhban; de alaposan csalódtam.

A főinkvizítor egyik nap észrevett a szentmisén, szemezett is soká velem, s izent, hogy mielőbb látni akar bizonyos titkos ügyek miatt. Elvittek a palotájába, elmondtam neki, ki vagyok; erre megmagyarázta, mennyire rangomon alul való, hogy egy izraelitával hagyom magam kitartani. Mindjárt ajánlatot is tettek az ő részéről Issacarnak, engedjen át engem néki, mármint őeminenciájának. De Don Issacar, az udvar bankárja s nagy tekintélyű ember lévén, hallani sem akart a dologról. Az inkvizítor ezek után autodaféval fenyegette. Az én zsidóm megijedt, s végül is olyan vásárt kötött, hogy a ház is meg én is kettőjük közös tulajdona leszünk, s hogy a zsidó kapja hétfőt, szerdát meg az egész szombatot, míg az inkvizítornak a hét többi napja marad. Ez az egyezség hat hónapja tart. Persze veszekedések is voltak; mert sokszor eldöntetlen maradt, hogy hova is számítsák, az ószövetséghez-e vagy az újhoz, a szombatról a vasárnapra virradó egész éjszakát. Jómagam eddig, higgye el, mindkettőnek ellenálltam, s azt hiszem, hogy ezért is szeretnek még mindketten.

Végül is, hogy elhárítsa a földrengések istencsapását, no meg hogy ráijesszen Issacarra, őeminenciája, az inkvizítor egy kis autodafét rendezett. Erre a szép ünnepre engem is kegyeskedett meghívni. Mondhatom, igen jó helyet kaptam; a hölgyeknek még külön frissítőkkel is szolgáltak a mise és a kivégzések között. Megvallom, bizony elborzadtam, mikor láttam, mint égették meg azt a két zsidót, meg a jó biscayait, aki a komaasszonyát vette feleségül: de mekkora volt az ijedtségem, zavarom és meglepetésem, mikor meg olyasvalakit láttam sanbenitóban, püspöksüveggel, aki hasonlított Panglossra! Megdörzsöltem a szememet, figyelmesen odanéztem, láttam, hogyan akasztják; elájultam. Alig tértem magamhoz, akkor meg kegyelmedet láttam, mégpedig anyaszült meztelenen; ez aztán több volt a borzalomnál, ijedtségnél, fájdalomnál s a gyilkos kétségbeesésnél. Bevallom, a kegyelmed bőre még fehérebb, még frissebb, mint az én bolgár kapitányomé. Ez a látvány minden fájó, minden gyötrő érzelmemet megkettőzte. Felsikoltottam, így akartam szólni: “Megálljatok, barbárok!” – de hát elfulladt a hangom, s különben is hiába sikoltoztam volna akármeddig. Mikor aztán kegyelmedet alaposan elfenekelték, gondolkodtam, mint lehetséges, hogy a szeretetre méltó Candide s a bölcs Pangloss itt van Lisszabonban, az egyik, hogy száz vesszőcsapást kapjon, a másik, hogy akasztófára jusson, és méghozzá őeminenciája, az inkvizítor parancsára, akinek én vagyok a kedvese? Pangloss hát becsapott kegyetlenül, amikor azt mondta nékem, hogy minden a lehető legjobb ezen a világon.

Nyugtalanul, félőrülten, hol egészen magamon kívül, hol azonnal készen arra, hogy meghaljak a gyöngeségtől, szegény fejem tele volt ezerféle gondolattal, apám, anyám, testvérem gyilkos lemészárlásával, a csúf bolgár katona ungorkodásával meg késszúrásával, szolgaságommal, szakácsnéságommal, helyes bolgár kapitányommal, no meg a csúnya zsidómmal, gyalázatos inkvizítorommal, Pangloss doktor felakasztásával meg a hármas szólamú misereré-vel, miközben kegyelmedet fenekelték, s főképpen azzal a csókkal, amelyet, ha emlékszik rá, egy spanyolfal mögött adtam kegyelmednek azon a napon, amikor utoljára láttuk egymást. Magasztaltam az Úristent, hogy annyi megpróbáltatás után visszavezérelte hozzám kegyelmedet. Az öregasszonyt megkértem, legyen gondja kegyelmedre, kísérje ide, ebbe a házba, mihelyt lehetséges lesz. Mint látja, jól végezte a dolgát; megértem hát azt a ki sem mondható nagy örömöt, hogy láthatom, hallhatom, közelemben tudhatom Candide-ot. De már rettentő éhes lehet; nekem is megjött az étvágyam; kezdjünk hát a vacsorához.

Mindketten asztalhoz ültek, és evés után belesüppedtek a már említett kanapéba; még akkor is ott henyéltek, amikor Don Issacar, a ház egyik ura megérkezett. Épp szombat volt. Azért jött, hogy élvezze jogait, s magyarázza szíve szenvedelmét

-- FILOZOFIKUS ÍRÁSOK, -- közkincs

Nincs hozzászólás to “Voltaire: Candide, vagy az optimizmus (Nyolcadik fejezet; Kunigunda története)”

Leave a Reply

(kötelező)

(kötelező)