Monthly Archives: december 2016

Émile Verhaeren: Öregedő kezem

26 december 2016

Émile VerhaerenÖregedő kezem, míg te itt a sötét
tűzhelynél szenderegsz, homlokodhoz emelve
elsimítom hajad, s úgy csókolom ma este
nagy pilláid alatt szemed rejtett tüzét.

Ó, áldott béke e gyönyörű esti csendben!
Szemem visszafelé nézi az éveket,
és oly tökéletes egyszerre életed,
hogy könnyes hódolat remegi át szerelmem.

S mint mikor még csupán jegyesed voltam: ím,
térdelve hajolok ma is kebled fölé, hol
édes szíved dobog, és az ujjaim épp oly
tiszták és szűziek, mint gondolataim.

Illyés Gyula: Mert szemben ülsz velem

25 december 2016

Illyés GyulaMert szemben ülsz velem s csak a te arcod látom
és nincs mellette az enyém,
ahogyan megszoktam a fotografiákon
és előszobák tükörén;

mert szemben ülsz s csupán rajtad s nem épp úgy rajtam
látom az idő nyomait
s önzésem azt hiszi, én a régi maradtam;
a szívem elfacsarodik.

Ha nézne úgy szemem, ahogy huszonöt éve
s te akkor az vagy, ami ma:
sose találkozunk! Egymást észre se véve,
nem lelünk egymásra soha!

Élünk bár egy időt, ha akkor a hajam már
olyan, amilyen ma: fehér,
lakunk bár egy szobát, nem én mellém akarnál
feküdni, ha leszáll az éj.

Véletlen ennyi kell – esélyek milliárdja! –
hogy minden idők végzetes
egyetlen egyeként birjalak, azt kívánva,
egyetlen egyedként szeress?

Mert szemben ülsz – hol is? Míg én itt egymagamban
nézek vissza és kérdezek
mint a célzóra, ha a golyó visszapattan,
sebet én kapok, éleset.

Mert szemben ülsz… Ne üljünk másképpen mi sosem már,
csak egymás mellett, szorosan,
mint a régi nyitott ülésen az utaspár,
ha jéggel jött a szélroham.

Üljünk mindvégig úgy, mint – emlékszel még, barátném? –
akkor, repülve, szánon, ott,
Sásdon, a hóviharban! tűrjem csak ustorát én,
mellemre vonva homlokod.

Szálljunk mindvégig így, hisz a szomj úgy lobog még,
ha itt, vagy csillag-messze vagy,
hisz csillag-űrt s időt ma is átkóborolnék,
hogy megtaláljalak.

Faludy György: Fülledt éjszaka, 1.

18 december 2016

Faludy-GyörgyHány napja lettem szerelmes beléd?
Most végre itt nyújtózunk egymás mellett,
mellemtől alig ujjnyira melled
és rajta két korall viaszpecsét.

Farkasszemet nézünk. Pupillád sárgás
szikrákat szór. Ajkunkat nyaljuk – párzás
előtt hajlékony, játszó párducok.

Beléd harapnék, de remegni kezdek.
Vajon tudod-e, amit én tudok,
hogy két ágyék kevés a szerelemhez?

Örkény István: Egy Törzsvendég

17 december 2016

orkeny 1912-1979– Ne haragudjon a kedves vendég, hogy ma nem tudom fölolvasni az étlapot, de tessék körülnézni, a legtöbb van a csúcsforgalom, ilyenkor azt se tudom, hol áll a fejem. Viszont, ha már véletlenül egy asztalhoz ültek, talán a fiatalurat megkérjük, hogy amíg kihozom neki a bécsi szeletet, olvassa föl a nénikének az étlapot, kivéve a leveseket, mert azokra nem kíváncsi.
– Tessék, kérek. Halat. Van rántott ponty. Ponty roston, burgonyasalátával.
– Az igazat megvallva, nem vagyok halpárti, bár ennek a helynek az a híre, hogy nem tógazdasági pontyot vesznek, hanem folyamit. Különben is, mindenki dicséri az itteni konyhát, én csak azt nem bírom bennük, hogy kézzel írjak az étlapot.
– Akkor ne is folytassam a halakat?
– Félreértett. Nekem nem a halak ellen van kifogásom, hanem egy kézzel írott étlap ellen, mert azt nehezemre esik elolvasni, pláne itt, ahol ráadásul valami rosszfajta indigót használnak, amitől még el is van kenődve az írás. (more…)

Heltai Jenő: Vallomás

11 december 2016

heltaiMi ketten egymást meg nem értjük,
Nagyon sajnálom, asszonyom,
De ha nem kellek szeretőnek
Egyébre nem vállalkozom.

Például arra, mit gyakorta
Szónoki hévvel mond kegyed,
Hogy meggyötört szegény szívének
Legjobb barátja én legyek.

Legjobb barát ! Szavamra mondom,
Megtisztelő egy hivatal,
De nem vagyok hozzá elég vén,
S ön aggasztóan fiatal.

Ön csupa élet, csupa illat,
Lángol vakít, hevít, ragyog,
Hát hogyne szomjaznám a csókját
Én aki angyal nem vagyok ?

Olyan kevés amit kívánok . . .
Ha osztozkodni restell is,
Legyen a tisztelt lelke másé
Nekem elég a teste is.

Legyen lelkének egy barátja,
Kivel csevegni élvezet,
De ez az őrült, ez a mamlasz,
Ez a barát nem én leszek.

Legyen övé minden poézis.
És az enyém csak ami tény,
Ő oldja meg a problémákat,
A ruháját viszont csak én.

Hogy ez a hang szokatlan önnek,
Kétségbe kérem nem vonom,
De annak, hogy megértsük egymást
Csak egy a módja asszonyom:

Adjon az Úr, ki egy tenyérbül
Rosszat is, jót is osztogat,
Rosszabb erkölcsöket kegyednek,
Vagy nekem adjon jobbakat !
Hülyén nézhetsz rám, de hülyének ne nézz!

Franz Kafka: Álom

10 december 2016

kafkaJosef K. a következőket álmodta:
Szép idő volt, és K. Sétálni akart egyet. Alig tett azonban két lépést, már a temetőbe ért. Voltak ott mesterkélt, girbegurbán kanyargó utak, de ő sebes sodrású vízhez hasonló utcán siklott, egyensúlyát megőrző, lebegő testtartásban. Már távolról szemébe tűnt egy frissen hantolt sír; meg akart állni előtte. Ez a sírdomb szinte csábította; úgy érezte, bármennyire siet is, nem érhet oda elég hamar. Néha azonban alig látta a sírdombot, zászlók takarták el szeme elől, lobogó vásznuk erősen csapkodott; a zászlóvivők nem voltak láthatóak, olyan volt, mintha hatalmas örömrivalgás tombolna ott.

Miközben tekintetét a távolba szegezte, hirtelen meglátta közvetlenül az út mellett, szinte már maga mögött ugyanazt a sírdombot. Gyorsan a fűbe ugrott. Mivel elrugaszkodó lába alatt tovább száguldott az út, megingott, és pontosan a sírdomb előtt esett térdre. A sír mögött két ember állt, és egy sírkövet tartottak a levegőben. Alighogy K. Megjelent, a követ a földbe nyomták, és az úgy állt ott, mintha szilárdan odafalazták volna. Az egyik bokorból nyomban előlépett egy harmadik ember, akin K. Tüstént észrevette, hogy művész. Nadrág volt csak rajta, meg hanyagul begombolt ing, fején bársonysapka; kezében közönséges ceruzát tartott, amivel már közeledtében figurákat rajzolt a levegőbe. (more…)

József Attila: Téli éjszaka

4 december 2016

jozsef attilaLégy fegyelmezett!

A nyár
ellobbant már.
A széles, szenes göröngyök felett
egy kevés könnyű hamu remeg.
Csendes vidék.
A lég
finom üvegét
megkarcolja pár hegyes cserjeág.
Szép embertelenség. Csak egy kis darab
vékony ezüstrongy – valami szalag –
csüng keményen a bokor oldalán,
mert annyi mosoly, ölelés fönnakad
a világ ág-bogán.

A távolban a bütykös vén hegyek,
mint elnehezült kezek,
meg-megrebbenve tartogatják
az alkonyi tüzet,
a párolgó tanyát,
völgy kerek csöndjét, pihegő mohát.

Hazatér a földmíves. Nehéz,
minden tagja a földre néz.
Cammog vállán a megrepedt kapa,
vérzik a nyele, vérzik a vasa.
Mintha a létből ballagna haza
egyre nehezebb tagjaival,
egyre nehezebb szerszámaival.

Már fölszáll az éj, mint kéményből a füst,
szikrázó csillagaival.

A kék, vas éjszakát már hozza hömpölyögve
lassudad harangkondulás.
És mintha a szív örökről-örökre
állna s valami más,
talán a táj lüktetne, nem az elmulás.
Mintha a téli éj, a téli ég, a téli érc
volna harang
s nyelve a föld, a kovácsolt föld, a lengő nehéz.
S a szív a hang.

Csengés emléke száll. Az elme hallja:
Üllőt csapott a tél, hogy megvasalja
a pántos égbolt lógó ajtaját,
melyen a gyümölcs, a búza, fény és szalma,
csak dőlt a nyáron át.

Tündöklik, mint a gondolat maga,
a téli éjszaka.

Ezüst sötétség némasága
holdat lakatol a világra.

A hideg űrön holló repül át
s a csönd kihűl. Hallod-e, csont, a csöndet?
Összekoccannak a molekulák.

Milyen vitrinben csillognak
ily téli éjszakák?

A fagyra tőrt emel az ág
s a pusztaság
fekete sóhaja lebben – –
varjucsapat ing-leng a ködben.

Téli éjszaka. Benne,
mint külön kis téli éj,
egy tehervonat a síkságra ér.
Füstjében, tengve
egy ölnyi végtelenbe,
keringenek, kihúnynak csillagok.

A teherkocsik fagyos tetején,
mint kis egérke, surran át a fény,
a téli éjszaka fénye.

A városok fölött
a tél még gőzölög.
De villogó vágányokon,
városba fut a kék fagyon
a sárga éjszaka fénye.

A városban felüti műhelyét,
gyártja a kínok szúró fegyverét
a merev éjszaka fénye.

A város peremén,
mint lucskos szalma, hull a lámpafény,
kissé odább
a sarkon reszket egy zörgő kabát,
egy ember, üldögél,
összehúzódik, mint a föld, hiába,
rálép a lábára a tél…

Hol a homályból előhajol
egy rozsdalevelű fa,
mérem a téli éjszakát.
Mint birtokát
a tulajdonosa.

Tamási Áron: Karácsonyi pásztorocskák

3 december 2016

tamasi-aronA szabadtűzhelyen, a betlehemi majorban, hajladozik a tűz aranylángja. Csodapásztorok melegednek a tűznél, melynek a fénye átvilágít az időn, és emlékezni serkent engemet is.
Tizenhárom éves voltam, s vezére a zsenge pásztoroknak. Ezek a zsenge pásztorok mind korombéli fiúk voltak, akiket gondosan megválogatva vettünk föl a nyájba. Amikor a kör bezárult, kiosztottuk a szerepeket. Elsőnek vezért választottunk, aki majdan, karácsony este, az első beköszöntőt is fogja mondani, mindama lányos házaknál, ahova behatolunk. Aztán választottunk külső beköszöntőt, aki az ajtón kívül fog szólani, és hát meg is küzd azzal a másik nyájjal, amelyiket ott találnánk esetleg a háznál. Utána kijelöltük a tűzmestert, aki vezényli az üdvözlő puffantásokat: majd megválasztottuk az énekvivőt és a mókamestert, nem különben a nagyotmondót, aki mindenkit le fog torkollni, szükség esetén még lódítva is éktelenül. (more…)