József Attila: Minden rendű emberi dologhoz

Van egy színház, végtelen és mibennünk lakik,
világtalan angyalaink játszogatnak itt,
nyugtalanok, szerepük egy megfojtott ima.
És a dráma mindig mindig csak tragédia.

És az ember, szegény ember csak lapul belül,
benn, magában, s ezer arccal egymagában ül,
három láng nő homlokából, zengő, mély virág
és zokognak, elzokogják a litániát:

“Én csak voltam! – Én jaj vagyok! – Én meg csak leszek!
Leszaggattak, elültettek, fognak rossz kezek,
életünk az ember kedve, hanem hol van ő
hol az ember? Hát hiába teremtett elő?”

És az ember, szegény ember, csak lapul belül,
feje körül zengő szavak villáma röpül;
no most, no most fölszáll majd az igaz ima!
És a dráma mindig mindig csak tragédia.

Jön a gond, és jön az asszony, jön a gyávaság,
jön a kétség, jön a vágy és jön az árvaság
s valamennyi fölsikolt és eggyé alakul:
Magad vagy és magadnak maradsz magadnak rabul! …

Világtalan angyalaink sugárlábakon
átugranak a világi köntörfalakon,
fölkapják és fölhajítják hozzánk szíveink
s fölkapnak és eldobnak a szívünkből megint.

És muszáj és meg kell lenni, szólni valamit,
ami vagyok, gyémánt, amely látóra vakít
az egyetlent, ezt a soha nem látott rabot!
S dadogok már, dadogok, de – magamban vagyok.

Ó angyalok, segítsetek. Hol van az a fény,
amelyikről tudtam egyszer, hogy az az enyém,
amelyik majd szól helyettem. Az álom fia!…
És a dráma mindig mindig csak tragédia.

És elmegyek és másik jön és az is én vagyok:
elsiklanak talpam alatt sziklás századok –
Mit akarok? s akarjak-e? Mi az az örök?
S könnyű porban hullnak reánk az örök rögök.

Tiszta gyümölcs, férges gyümölcs, egy ágon terem
s könnyen adják, könnyen veszik, de mi lesz velem?…
Pokolbeli gonosz tenger vonagló agyunk
s világtalan angyalaink mi magunk vagyunk.

Összes kategória

Vissza a Főoldalra!