Monthly Archives: február 2011

Egyed Emese: Várok

28 február 2011

Még kincseim rejtőznek kő alatt,
gyökér alatt, kiszáradt vízmederben.
Világhír, vásár tőlem elhaladt;
várok a szóra: nincs más csatatervem.

Még árnyék fedi szőlőtöveim.
Némák a hársak, zsibbadt rózsavesszők
bőre alatt gond; várak kövein
gyönge sugár keres tükörnek tetszőt…

Várok, hiszen a békesség is eljő,
ragyogása ír fejfámra nevet.
Nem is leszek több: csöndes fodrú felhő.
Vagy szóban hang. Vagy kép körül keret.

Pilinszky János: Feljegyzések a hiúságról

28 február 2011

A napokban olvastam Robbe Grillet forgatókönyvét, a Tavaly Marienbadban-t. A könyv kitűnő alkalom volt arra, hogy tudatosítsa bennem a hiúság élettelen világát.
A hiúság: az ember mesterséges paradicsoma, üres üdvössége. S valóban: szinte már mártírium, amilyen erőfeszítést kifejtenek egyesek ezért, a lényege szerint üres és tartalomtalan dicsőségért. A hiú emberrel az történik, amit a Biblia tanácsol, csakhogy – természetesen – súlyos torzítással. Elveszti a világot és “megkapja önmagát”. Maga se tudná, miért, puszta létét tartja a legkülönb értéknek a földön, puszta önmagát, minden változtatás nélkül. Hisz a felületben, sőt egyedül abban hisz. A szavakban, a gesztusokban, a látszatok üdvözítő erejében. A felület a bálványa.
Ezért kedveli a luxust, a mesterséges kertek geometrikus “örökkévalóságát.” A hiúság, önnön életének (more…)

Cholnoky Viktor: Munka után

28 február 2011

Az elmúlt héten egy régi ismerősömmel találkoztam, öreg ember már, egészen közel a hetven­hez. Hajdan ismert nevű költő és író, ma, az ihlet múltán – mert kevés az olyan kivételes tünemény, mint Kiss József, aki még ma is mindig bír fölfelé menni a Parnasszuson -, tehát az ihlet korának múltán valami nyugalompénzből él, amit bizony megérdemelt, ami tehát bizony nagyon kevés. Kérdezősködtem a sorsáról, és ami feleletet ekkor kaptam tőle, az valami egészen új szenzációját adja a lateiner-nyomorúságnak. Elmondta, hogy ezelőtt húsz évvel, amikor nyugalomba ment, tökéletesen meg volt elégedve a sorsával. Pompásan be tudta rendezni az életét, mindenre jutott a nyugdíjából, még valami kis superflure is, amiről Voltaire olyan bölcsen mondta, hogy une chose très nécessaire. De húsz év alatt minden megváltozott a világon, csak az ő nyugdíja maradt meg a régi, és meg is maradt vigasztalhatatlanul folyton a réginek. Pedig a hús ára már alig fog visszamászni valaha is a húsz évvel ezelőtt való para­dicsomi szerénységre, és az sem valószínű, hogy a lakás olyan olcsó legyen, mint húsz eszten­dővel ezelőtt volt. De a nyugdíj az marad a régi. (more…)

Arany János: Epilogus

25 február 2011

Az életet már megjártam.
Többnyire csak gyalog jártam,
Gyalog bizon’…
Legfölebb ha omnibuszon.

Láttam sok kevély fogatot,
Fényes tengelyt, cifra bakot:
S egy a lelkem!
Soha meg se’ irigyeltem.

Nem törődtem bennülővel,
Hetyke úrral, cifra nővel:
Hogy’ áll orra
Az út szélin baktatóra.

Ha egy úri lócsiszárral
Találkoztam s bevert sárral:
Nem pöröltem, –
Félreálltam, letöröltem. (more…)

Sebők Zsigmond: Téli figurák

25 február 2011

Megnyílik a borbélyműhely ajtaja. Mi, akik körben és szerteszét üldögélünk, újságot olva­sunk, ásítozunk, olykor egy-egy dörmögést nyelünk el és nézegetjük, mint hajladozik, tekereg, guggol meg ágaskodik a mester a két segédjével a kerek széken ülő borotválkozók körül, meg fölött, kárörvendve tekintünk az ajtóra.

– Aha! Megint egy bajtárs. Megint valaki, akivel elhitetik, hogy öt perc múlva rája kerül a sor, de aki itt fog órahosszat újságot olvasni, ásítozni és dörmögni a mi meghitt körünkben.

A mester és a két segéd is az ajtóra szegzi a szemét és már kinyitja a száját, hogy mint a görög színpadi kórus, elzengje:

– Öt perc, kéremássan. Öt perc az egész. Tessék helyet foglalni, azonnal készen vagyunk. (more…)

Vörösmarty Mihály: A holdhoz

23 február 2011

Jó hold, ki békén szenveded
Kéretni sápadt képedet,
Kihez boldog, boldogtalan
Sóhajtva járul untalan,
Hallgass meg egyszer engem is,
Nagy tisztelődet – igen is!
Csak, hogy még nem volt alkalom
Ezt így szemedbe mondanom;
Vagy jobban szólva, még soha
Rád nem szorultam úgy mint ma.
Kérlek tehát, ha majd leszállsz,
Holott fejérlik ama ház,
Tekints be kisded ablakán,
Megette ül egy barna lány.
Talán épen most vetkezik,
A gyöngyöm! s rám emlékezik;
Vagy mint ím szinte magam is,
Még asztalnál ül a hamis,
És csintalansággal tele
Kezében nyugszik szép feje. (more…)

Ellen Nitt: Azt hittem

23 február 2011

Én azt hittem, hogy mindig kék,
ragyogó tükör a tenger,
s hogy rejtett aranyszemecskék
kincsével tele az ember.

Hogy járva a tengert, szembe kell
szállni merészen a széllel,
s akkor a hajós csodákra lel,
az idő nagy titkokat érlel.

Szálltam hát, Végtelen, feléd:
hullámok pörölye paskolt.
Ég s víz határa s a tengerfenék
derengett: messzi, deres folt.

S akkor megtudtam, hogy csak néha,
nagyritkán kék a tenger,
és hogy üres és szürke, még ha
csillog is sokszor, az ember. (more…)

Rilke: Néhány gondolat a szeretetről és a szerelemről

23 február 2011

Szeretet ember és ember közt: ez talán a legnehezebb feladatunk, a végső, legnagyobb próbatétel, vizsga, munka, amelyre minden más munka csak előkészület.
Ezért nem képesek a fiatalok, akik mindenben kezdők, a szerelemre sem: meg kell tanulniuk. Tanulniuk kell egész lényükből, teljes erejükből, magányos, szorongó, torkukban dobogó szívükre figyelve.
A tanulóidő azonban mindig hosszú, lezárt időszakasz, és így szeretni – az messzire és mélyen az életbe nyúló magányt, fokozottabb és elmélyültebb egyedüllétet jelent arra nézve aki szeret. A szerelem eleinte egyáltalán nem feloldódás, odaadás és mással való egyesülés (mert miféle egyesülésre lenne képes, aki még tisztázatlan, kialakulatlan és rendezetlen), hanem magasztos alkalom az egyén számára, hogy érlelődjék, önmagában valamivé nőjön, világgá váljék, önálló, teljes világgá valaki más kedvéért – nagy és sokat kívánó igény vele szemben, valami kiválasztja, és nagyra hívja el. Az ifjú embereknek csakis ilyen értelemben, mint önmagukon végzendő munkát, lenne szabad a szerelmet felhasználniuk…

Pilinszky János: Tökéletesség és alázat

23 február 2011

Az Evangélium tökéletességre hív meg bennünket: “Hallottátok a mondást : Szeresd embertársaidat és gyűlöld ellenségeidet. Én pedig mondom nektek: Szeressétek ellenségeiteket és imádkozzatok üldözőitekért, hogy fiai legyetek mennyei Atyátoknak, aki napját felkelti rosszakra és jókra egyaránt; esőt ad igazaknak is, hamisaknak is. Mert ha azokat szeretitek, akik titeket szeretnek, milyen jutalmatok lesz? Vajon nem ezt teszik a vámosok is? És ha csak testvéreiteket üdvözlitek, milyen különös dolgot tesztek? Vajon nem ezt teszik a pogányok is ?”

A Máté-evangéliumból vett fenti idézet talán legszebb és leggazdagabb megfogalmazása a keresztény tökéletesség iskolájának. (more…)

Anatole France: Gestas

23 február 2011

Gestas, dixit li Signor, entrez en paradis.
Gestas, mondá az Úr, bé léphetsz a’ paraditsomba.

„Gestas a neve a régi misztériumainkban a latornak,
kit Jézus Krisztus jobbján feszítettek keresztre.”

(Augustin Thierry: Larmor megváltása.)

Mesélik, hogy mostanában él egy züllött legény, Gestasnak hívják, s a világ legédesebb dalait költi. Tömpe arca testi bűneinek jegyét viseli, és estefelé gonosz örömök fényei csillannak meg zöld szemében. Már nem fiatal. Koponyájának dudorai rezesen vöröslenek; tarkójára megőszült, hosszú haj csügg. S mégis ártatlan; megőrizte gyermekkorának hitét. Ha nem fekszik éppen kórházban, holmi kis szálló szobácskájában lakik valahol a Panthéon és a Jardin des Plantes között. Itt, ebben az ódon szegénynegyedben, minden kő személyes ismerőse, a homályos, szűk utcácskák türedelmesek hozzá; az egyik utcácska különösen szívéhez nőtt, mert kétoldalt csapszékek, lebujok szegélyezik, s valamelyik ház szögletén Szűzmária-szobor áll égszínkék fülke rácsa mögött. Esténként kávéházról kávéházra jár: itt pálinkát iszik, amott sört, rendje van ennek; a kicsapongás kemény munka, módszerességet, rendszerességet követel. (more…)

Bella István: Anyanyelvem vagy

21 február 2011

1.

Hát milyen szót keressek hozzád?
Égből, búzából válogassam?
Vagy mondjam csak így, sziszegő szoknyád
kígyózik minden kapualjban?
Így mondjalak, a népmesék
tűzből mentett, fölsíró gyíkja,
ki a dadogót a fák, az ég,
az állatok nyelvére megtanítja?
Vagy ez lennél, fényes nevetés?
Tánca ficánkoló lovaknak,
kiket a szerelmes szeretés
szomjas mezőire kicsaptak? (more…)

Anthony de Mello: Vakság

21 február 2011

– Lehetek a tanítványod?
– Csak azért vagy tanítvány, mert szemed zárva van. Mihelyt megnyitod, már nem lesz mit tanulnod tőlem, vagy bárki mástól. – Mi szükség van akkor Mesterre?
– Hogy megláttassa veled, mennyire haszontalan dolog Mesterre hagyatkozni.

Hamas Béla: Töredék

21 február 2011

Aki behódol, az alkalmazkodásban lényét feladja és végül elveszti.
Aki nem hódol be, lényét megtartja, de nem tud vele mit kezdeni, mert egyedül áll.
Valaki vagy él, és az élet ára a beszennyeződés, vagy nem akar beszennyeződni, de akkor az életről kénytelen lemondani.

Bret Harte: Idill a Vörös Szurdokban

21 február 2011

Sandy nagyon részeg volt. Csaknem ugyanúgy feküdt egy azáleabokor alatt, ahogy néhány órával korábban elesett. Fogalma sem volt róla, mióta fekszik ott, de nem is érdekelte; s hogy meddig marad ebben a helyzetben, azt ugyancsak megfoghatatlannak és érdektelennek tartotta. Ez a fizikai állapotából eredő nyugodt filozófia bevonta és átitatta erkölcsi lényét.

Részeg embert látni – különösen ezt az embert -, sajnálattal közlöm, nem tartozott az olyan feltűnő jelenségek közé a Vörös Szurdokban, hogy bárki is felfigyeljen rá. Aznap reggel egy helyi szatíraíró sírkövet rögtönzött Sandy feje mellett az alábbi felirattal: McCorkle whiskyje – kétszáz lépésen belül halálos, és egy kéz mutatja az irányt McCorkle kocsmája felé. De attól tartok, hogy mint minden helyi szatíra, ez is személyes élű volt, és inkább az igazságtalan eljárásra utalt, mintsem a szégyellni való eredményt bírálta. Ezt a csúfolódást leszámítva, ez idáig senki sem hederített Sandyre. Egy társaitól elszakadt, csavargó öszvér a gyatra növény­zetet rágcsálta mellette, és gyanakodva szagolgatta a földön fekvő embert; egy kóbor kutya fajtájának a részegek iránti mélységes együttérzésével nyalogatta a férfi poros csizmáját, és összegömbölyödve odakuporodott a lábához, fél szemével a napba hunyorgott, ügyesen és kutya módra megjátszotta a másnaposságot, úgy, hogy az eszméletlenül fekvő férfi akár bóknak is tekinthette volna. (more…)

Dsida Jenő : A Naphoz

21 február 2011

Te, ki szomorú lényegemmel
kezdettől kezdve vagy rokon,
csókold, csókold, csókold meg tűzzel
az én csóktalan homlokom.

Látod, itt állok mindhiába,
kezem sóváran integet –
Mindenkitől csak csókot kérek
és szórom, szórom, kincsemet.

De szeretet-csók nincs szivökben
és tovább mennek hidegen,
s mire kincsem már mind a multé,
minden ember-arc idegen. (more…)

Következő oldal »