Archive 2020. szeptember 16. szerda

Voltaire: Candide, vagy az optimizmus (Ötödik fejezet; Vihar, földrengés, hajótörés és mi minden történt Pangloss doktorral Candide-dal és Jacques-kal, az anabaptistával.)

A hajón az utasok annyira elgyengültek, már-már szinte haldokolva megfoghatatlan szorongásukban, melyet a hajó rengése okozott az idegeikben, s minden csepp vérük és életnedvük annyira felforrt és megzavarodott, hogy még a veszély felfogására sem maradt egy kis erejük. Mások viszont annál hangosabban ordítottak vagy imádkoztak; a vitorlák széttépve, az árbocok kettétörve, az egész hajó már-már kettéválva. Aki tudott, dolgozott, egyik se hallgatott a másikra, senki se parancsolt senkinek. Az anabaptista, ahogy tudott, segített a kormányosnak; odaállt a kormányrúd mellé; egy dühös matróz azonban végigvágott rajta gorombán, és leterítette a fedélzetre; csakhogy az ütés lendülete őt magát is úgy megrázta, hogy kipottyant a hajóból, mégpedig fejjel lefelé. Ott is maradt, ég és víz között, mert fennakadt egy törött árbocrúdon. A derék Jacques azonnal odafutott segítségére, próbálta visszarántani, csakhogy a nagy erőfeszítéstől ő maga is a tengerbe esett, a tengerész szeme láttára, aki hagyta, hadd pusztuljon, s még csak rá se hederített. Amikor Candide is közelebb ment, látta, hogy derék jótevője felvetődött egy pillanatra, aztán örökre lebukott. Utána akart ugrani a vízbe, de Pangloss, a filozófus megakadályozta e tervében, s ott helyben bebizonyította néki, hogy Lisszabon kikötője egyenesen arra készült, hogy ez az anabaptista ott kényelmesen belefulladhasson. S miközben e tételét a priori bizonygatta, a hajó szépen kettéhasadt, s mindenki elpusztult, kivéve Panglosst, Candide-ot és azt a goromba matrózlegényt, aki a derék anabaptistát a tengerbe fullasztotta; a gazember szerencsésen ki tudott úszni a partra, ahová Pangloss és Candide egy szál deszkán jutottak.

Read More

Voltaire: Candide, vagy az optimizmus (Negyedik fejezet, amelyben Candide találkozik egykori filozófiamesterével, Pangloss doktorral, s mi lesz ennek a következménye.)

Candide inkább a részvéttől, mintsem a borzadálytól indíttatva, ennek az ijesztő koldusnak adta azt a két hollandi forintot, amit a derék anabaptistától, a becsületes Jacques-tól kapott. A kísértet mereven bámult jótevőjére, könnyeket ontott, s a nyakába ugrott. Candide iszonyodva hátrált.

– Hej – mondta a nyomorult ennek a másik nyomorultnak -, hát már föl sem ismered a te kedves Panglossodat?

– Mit hallok, hát kegyelmed az, kedves szeretett mesterem! s ilyen szörnyű állapotban! Micsoda nagy szerencsétlenség szakadhatott a nyakába? Miért nincs a legeslegszebb kastélyban? Mi történt Kunigunda kisasszonnyal, a szép hölgyek legszebbjével, a természet remekével?

– Nem bírom tovább – mondta Pangloss.

Amire Candide elvezette az anabaptista istállójába, egy kis kenyeret adott néki, s mikor Pangloss kissé magához tért, így szólt hozzá tanítványa:

Read More

Voltaire: Candide, vagy az optimizmus (Harmadik fejezet, amely azt mondja el, mint szökött meg Candide a bolgároktól, s mi történt vele azután)

Sose volt szebb, fényesebb, frissebb, jól rendezettebb gyülekezet, mint ez a két hadsereg. Kürtök, sípok, trombiták, dobok és még inkább az ágyúk oly összhangba olvadtak össze, amilyent a pokolban sem hallhattak még. Előbb az ágyúktól fordult fel hat-hatezer ember mindkétfelől; aztán a puskák oltottak ki vagy kilenc-tízezer gazembert, akik a világok legjobbjának szennyezték be a felszínét. A szuronyok is nyomósan érveltek, s kellő okául szolgáltak pár ezer ember halálának. Az egész emberveszteség harmincezer lélekre rúghatott. Candide remegett, mint egy filozófus, s úgy elbújt, ahogy csak tudott, e heroikus mészárlás elől.

S miközben a két király tedeumot ünnepeltetett ki-ki a maga táborában, Candide jobbnak találta, ha ezentúl máshol mélyed az okok és okozatok tanulmányába. Átlépett egy jó rakás halotton és haldoklón, és előbb a szomszéd faluig jutott; itt csak port és hamut látott, mivel ez avar falu volt, s a bolgárok felégették a nemzetközi jogszabályok szerint. Emitt megkínzott aggok nézték letiport asszonyaik haldoklását, végső perceikben is csecsemőiket szoptatták; amott elgyötört lányok hörögtek, miután egy-két bolgár hős természetes ösztöneit táplálták; megint mások, már-már csontig égve, könyörögtek, fejezzék be kínjaikat. Lépten-nyomon kiloccsant és véres agyvelő hevert a földön levágott karok és lábak mellett.

Read More

Voltaire: Candide, vagy az optimizmus (Második fejezet, mely arról szól, hogy mi történt Candide-dal a bolgárok között)

Candide, miután kiűzték az ő földi paradicsomából, sokáig ment, mendegélt, anélkül, hogy tudná, hová; hol sírt, hol meg tekintetét az ég felé emelte, hol pedig vissza-visszafordult a legeslegszebb kastély felé, amelyben a legeslegszebb bárókisasszony lakozott; mikor este lett, étlen-szomjan kinn a mezőn nyugodott le, a puszta földön, két barázda között; a hó kövér pelyhekben hullt a mezőkre és Candide-ra is. Szegény egészen átfázott, s alig tudott bevánszorogni másnap reggel a szomszéd városba, amelyet úgy hívtak, hogy Valdberg-hofftrarbk-dikdorff, s mivel nem volt egy garasa sem, majd meghalt az éhségtől és a fáradtságtól. Szomorúan álldogált egy kocsma ajtaja előtt. Két ember, mindkettő kék ruhában, hamarosan észrevette:

– Pajtás – jegyezte meg az egyik -, nézd ezt a jóképű fiatalembert, a termete is megfelelő…

Read More

Seneca: Erkölcsi levelek (10. levél)

Így van, nem változtatom nézetemet: fuss a sokaságtól, fuss a kevesektől, fuss még az egyes embertől is. Senkinek sem örülnék, akivel megosztanád a társaságodat. És lásd, milyen véleménnyel vagyok rólad: rá merlek bízni önmagadra. Kratés, mint mondják, éppen annak a Stilbónnak a tanítványa, akiről az előző levelemben tettem említést, mikor egy sihedert látott félrevonultan sétálni, megkérdezte, mit csinál ott egyedül. „Magammal társalgok” – felelte az. Mire Kratés: „Vigyázz, kérlek, s légy nagyon résen: rossz emberrel társalogsz.” Ha valakit gyász sújtott vagy retteg, őrizni szoktuk, hogy magányát ne használja rosszra. Egyetlen ostobát sem szabad egyedül hagyni, akkor kovácsolja a rossz terveket, akkor szövögeti másoknak s magának az eljövendő veszedelmet, akkor sorakoztatja fel gonosz vágyait; akkor szüli meg a lélek mindazt, amit félelemből vagy szeméremből eltitkolt, akkor köszörüli merészségét, ingerli kéjvágyát, ösztökéli haragját. Végül is a magány egyedüli előnye – hogy semmit sem kell bízni senkire, s nem kell félni a besúgótól – az ostoba számára elvész: ő maga árulja el magát. Vedd hát fontolóra, amit remélek felőled, sőt amit ígérek magamnak (remény ugyanis a még bizonytalan jónak a neve): hogy nem akadok olyan emberre, akivel szívesebben látnálak együtt, mint tenmagaddal. Visszaidézem emlékezetembe, milyen fennkölten ejtettél ki bizonyos szavakat, mennyi erőtől duzzadtak e szavak. Szerencsét kívántam nyomban magamnak, és azt mondtam: „Ezek nemcsak ajkáról peregnek, van biztos alapjuk. Ez az ember nemcsak egy a tömegből: a boldogulást tartja szem előtt.” Így beszélj, így élj; vigyázz, ne kerekedjék fölül rajtad semmi. Elengedheted az isteneknek régi kívánságaidat, támassz másokat: kérj józan bölcsességet, egészséget lelkednek, azután a testednek. Miért nem kívánod ezt gyakrabban? Kérd bátran az istent: nem olyasmit kérsz, ami idegen tőle.

Read More